A héten Simon Sinekkel hallgattam egy interjút. Sinek egy brit származású amerikai, aki már 5 könyvvel és egy Tedx előadással próbált hozzájárulni, hogy jobb vezetőink és közösségeink legyenek a világban.
Az interjú igazán elgondolkodtatott, mert én is könnyen belefeledkezem abba, hogy van világ az “Én”-en túl, és életcélnak egy saját ház, luxusautó, vagy egy stabil jó fizetés sok esetben nem kielégítő.
A csapból is az folyik, hogy ÉN hogyan lehetek fittebb, ÉN hogyan kereshetek több pénzt, vagy ÉN hogyan legyek úrrá a stresszen, ami a hétköznapokban ér.
Az ember viszont társas lény, sőt… közösségi lény, amit sokszor és sokan elfelejtünk. Erről olvashatsz kicsit többet ebben a hírlevélben.
Maslow tévedett?
Szerintem már mindenki ismeri a Maslow-piramist, de ha mégse, akkor gyorsan összefoglalom:
Abraham Masslow szerint az emberek szükségleteit hierarchikusan lehet rangsorolni. Ebből adódóan pedig a magasabb szintű szükségleteinkre nem tudunk érdemben addig figyelni, míg a lentebbi szinteken lévő szükségleteket ki nem elégítettük.
Az egész piramis fő üzenete viszont az, hogy a legmagasabb emberi szükséglet az önmegvalósítás.
Simon Sinek viszont azt állítja, hogy Masslow tévedett, hisz az egész piramisból ki lett felejtbe maga a közösség, mint tényező. Hisz sokan áldozatokat hozunk, hogy a közösség számára jobb legyen. A cégek profittól esnek el, hogy fenntarthatóbb módszereket vezessenek be, vagy éppen valaki eladományozza a többmilliárd dolláros ruhavállalatát és nonprofit cégként üzemelteti tovább.
Ezek mind olyan áldozatok, amik a magasabb szintű szükségleteinket “hátráltatják”, viszont cserébe jót teszünk a közösséggel.
Hogyan lehet másképp?
Amikor elkezdtem tudatosan gondolkozni azon, hogy hogyan képzelem el az életemet 5 éves távlatban, akkor bevallom elsőre csak az anyagi dolgok foglalkoztattak.
Egy szép ház, luxusautó, nyaralás a világ körül.
Ahogy viszont az évek teltek, rájöttem, hogy ezek egy boldog életnek nagyon kis részét adják.
Természetesen szükség van anyagi biztonságra, de 25 autó a garázsban és egy luxusvilla már túlmutat az anyagi biztonságon.
Ami viszont ennél fontosabb az az, ha tudunk másoknak is segítséget nyújtani.
Kifejezetten tetszett az egyik kedvenc brit humoristám, Ricky Gervais analógiája az életről (ő is valószínűleg olvasta valakitől, de nem jártam utána):
“Az élet olyan, mint egy utazás a vonaton. Felszállunk egy állomáson, időt töltünk ott a többi utassal, majd egy ponton leszállunk. A vonat a leszállásunk után is megy tovább, az egyedüli maradandó dolog az, hogy milyen benyomást hagytunk magunk után a vonaton maradt utasokban.”
Ez az ana kifejezetten tetszik, mert rávilágít arra, hogy mi is csak utasok vagyunk a vonaton. Lehetünk hangosabbak, csendesebbek, jobban öltözöttek, de a lényeg az, hogy milyenné tesszük a vonaton az utazást a többi utas számára.
Erre pedig ezernyi lehetőség van.
Jobbá tehetjük valakinek a napját türelemmel, tényleges figyelemmel, vagy bármilyen más módon.
A probléma viszont azzal van, amit Simon Sinek is kiemelt, hogy ez az egész egy paradoxon. Egyszerre kell egyensúlyoznunk a személyes szükségleteink és a számunkra fontos közösség között, hogy éppen melyik oldalon milyen áldozatot hozunk a másik javára.
Nekem is jelenleg 5 perc múlva kezdődik egy meetingem, utána folytathatom a tanulást állásinterjúkra, viszont fontosnak tartottam megosztani ezt a gondolatot bízva abban, hogy valaki hasznosnak, érdekesnek találja ezeket a gondolatokat.
További szép hetet!
Üdv,
Ádám